Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Grimm legszeb meséiből . 2.

2009.06.05

 

/ Újpál Klára: erdei ház/

Kép

                                                                    Az erdei házikó

Rengeteg nagy erdõ szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával.

Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:

- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.

Mikor a nap delelõre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdõbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.

A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.

Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.

"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.

Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:

- Kerülj beljebb!

A lány fölment a sötét falépcsõn, és bekopogtatott az ajtón.

- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.

Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.

A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.

A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Az állatok azt mondták rá, hogy:

- Dukk!

S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk", mert az öreg azt mondta:

- Van itt eleség bõséggel, busásan. Eredj a tûzhelyhez; fõzz nekünk vacsorát.

Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az õsz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.

Mikor jóllakott, azt mondta:

- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?

Erre az állatok elkezdték a padkán:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!


Az öreg pedig azt felelte neki:

- Eredj fel a lépcsõn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg õket szépen, húzz tiszta lepedõt, én is megyek mindjárt lefeküdni.

A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.

Késõ este hazatért a favágó, mondja a feleségének:

- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tõled, hogy egész nap éhezni hagytál!

- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetõdik!

Másnap a favágó megint hajnal elõtt kelt.

- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középsõ lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.

Délben a középsõ lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdõben, és estére õ is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.

A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:

- Dukk!

És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát fõzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felõl kérdezõsködött.

Az állatok pedig rákezdték:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!


A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.

Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:

- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!

- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.

- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.

Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztõdött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, õ is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, õ is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.

Az öreg az állataihoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


Azok azt szólták, hogy:

- Dukk!

A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.

Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfõzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.

- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.

- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bõséggel, busásan, elõbb ellátom õket!

Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.

- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!

Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csõrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szõrû tehénke is.

Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.

- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.

Az öreg az állatokhoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?


- Dukk! - felelték az állatok.

Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál:
álmodj szépet minálunk;
jó éjszakát kívánunk!


A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.

Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcsõ dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tetõ leomolnék.

A lányka elõször megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.

Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta õ is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.

A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengõcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengõ megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetû szolga lépett a lány ágyához.

- Mit parancsolsz, kedves úrnõnk?

A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késõ van, és az öreg már fölkelt.

- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfõzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!

- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörûséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, õsz emberként kellett az erdõben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghûségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkû leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törõdik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.

A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hû szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.

- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.

- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésbõl a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm õket az erdõbe egy szénégetõhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.